1. Fejezet - Kísért a múlt

Szünetben becsúsztattam egy lapot Liliána szekrényébe, amin a hely és az időpont állt.

Fórum mögötti kisutca, 22:00.

„Milyen jó lesz elmondani neki, mit is csinál valójában. És még csak meg sem szabadulhat tőle" – mondtam magamban gonoszan, miközben gúnyosan mosolyogtam.

- Gondolod, hogy ez jó ötlet? Ne várjunk, amíg kicsit jobban benne lesz? - szólalt meg a hirtelen mellém lépő Áron.

- Ha valaki nagyon benne van, az ő. Nekem elhiheted, ebből sose fog kimászni. Ezért jó, ha tisztában van vele, milyen következményekkel járhat 1-2 dolog, mielőtt totál hülyét csinálna magából, vagy még nagyobb veszélybe kerülne.

- Ez igaz - gondolkodott el. - Miért is kell ezt csinálnunk? - indultunk el a folyosón egymás mellett. - Úgy értem, miért kell ennyi titkot rejtegetnünk, miért nem beszélhetünk erről másoknak? Ha elmondanánk a rendőröknek, hogy zaklatnak minket… - kezdte, de belé fojtottam a szót.

- De nem mondjuk, mert sok mindent felszínre hozna, amit mi sem akarunk. Tudod, milyen mocskos dolgokat műveltünk az elmúlt évben, hogy miken mentünk keresztül, és ha ezek kiderülnek, nem a zaklatóinkat csukják le, vagy utálják meg, hanem minket.

- Igazából a diliházba mennénk – javított ki. - De mindegy. Tudod, néha már elegem van az egész Hazugok Játékából, azt kívánom, bárcsak kiléphetnék belőle, de nem lehet. Mert nem játék, ahogy mi azt gondoltuk annak idején. Mekkora hiba volt! Hogy követhettünk el ilyet?

- Figyelj, tudom. Tudom, milyen érzés, de hidd el, ki fogjuk ebből húzni magunkat. Előbb vagy utóbb úgyis lapátra kerülnek. Higgy nekem. Egyszer úgyis vége lesz.

- Nagyon remélem, mert már lassan kicsinálnak érzelmileg.

- Nyugalom. Ma már hárman leszünk - mosolyogtam rá nyugtatóan, ő pedig visszamosolygott és megpuszilta homlokomat.

- Amikor játsszuk a játékot, olyan, mintha nem lenne lelkiismeretünk, annyira tudunk kínozni. De amikor éppen nem azt csináljuk, érzem, ahogy szeretetben élek és ez tetszik.

- Mikor lettél ilyen érzelgős? – ráncoltam szemöldököm.

- Mindig is ilyen voltam. Nem tetszik? – játszotta a sértettet.

- De. Nagyon – húztam mosolyra a számat ismét, miközben belenéztem gyönyörű szemeibe.

Ezt követően lement a büfébe, én pedig a következő terembe siettem. A középső padsorban ültem a harmadik padban, Áron mellett. Kilencedikben Dominika volt a padtársam, de ő egy titokzatos, megrázó délután eltűnt. Mi, ketten, tudjuk, hogy mi történt vele, mert aznap éppen mi voltunk a barátai…

*Visszaemlékezés*

Dominika és nevelőszülei kertjében készülünk Áronnal barátnőnk kerti partijára. A teraszon gyönyörű virágok nyíltak barna cserepekben, és az egész területet beborította az egyforma magasra vágott, rendezett bokrok. Néhány fa adott árnyékot nekünk, akik a kerti asztalnál kentük a szendvicseket. Majd az egyik pillanatban, amikor épp egy viccen hahotáztunk, az előbb említett lány lépett ki az ajtón véres kézzel és késsel a kezében. A vér is megdermedt bennem. A csalódottság, amit éreztem, felért több ezernyi aranytömbbel. A félelem kerített hatalmába és rengeteg kérdés kavarodott bennem.

„Vajon minket is bántani akar? Kit ölt meg egyáltalán? Mi volt rá az oka? Hogyan tette? Miért jelent meg így előttünk?”

-       Sajnálom, srácok. Meg kellett tennem. Nem bírtam tovább.

Áron hívta a rendőrséget, míg én levegőért kapkodtam. Egy idő után már le kellett üljek, mert a sokk átváltott szédülésbe, s nem bírtam tovább lábamon állni. Áron a hátamat simogatta, miközben a gyilkos bűnbánó arccal, könnyes szemekkel méregetett minket, majd néhány perc elteltével a rendőrök tépték fel a kisajtót. Furcsa volt látni, ahogy karját hátra szorítják, csuklójára valódi bilincset tesznek.

-       Köszönjük, hogy értesítettél minket – szólt oda az egyik a barátomnak, majd Dominikával együtt elviharzottak a házból.

Azóta nem láttam őt, viszont emlékszem édesanyja keserves sírására és arra, hogy apja még aznap eltűnt a föld színéről.

Azóta ül mellettem Áron, és még közelebb kerültünk egymáshoz, na, nem mintha eddig nem lettünk volna szoros kapcsolatban. Mostanra már elképzelhető, hogy több van barátságnál, de eddig szigorúan csak az volt. Ebben a helyzetben kivételesen tudatlan vagyok.

Egy éve hallottam először a Hazugok Játékáról, a nővéremtől, pontosan a 16. születésnapomon.

-       Tudod, mi ketten nagyon jó csapat lehetnénk. Mind a ketten okosak vagyunk, és ez nem csak a tanulmányi eredményeinkre vonatkozik. Van egy játék, amit már több éve játszunk, kicsik s nagyon egyaránt. Megtanulod, hogyan maradj erős különböző szituációkban, meg tanulsz határozottnak és tekintélyt parancsolónak lenni. De ide kell az ész és a titoktartás. Arra gondoltam, talán te is csatlakozhatnál hozzánk.

Még aznap eldöntöttem, hogy én részt akarok venni benne. Nem tudtam, milyen súlyos következményekkel járhat. Hibáztam. Hagytam, hogy Dalma szavai csábításba ejtsenek és nem gondoltam semmire, csak arra, hogyha ennyi év után nem szállt ki, akkor biztosan csak jó lehet. Akkor egy tudatlan kislány voltam, aki nem következtet, csak egyszerűen belevág. A testvéremnek meg sem kellett volna említenie, de ez úgy hangzik, mintha őt hibáztatnám, pedig én vagyok a felelős saját magamért; amiért belevágtam.

-       Megjöttem – zökkentett ki gondolataimból Áron, akin ma piros felső volt „Honeywell” felirattal és egy háromnegyedes farmernadrág. Két poharat tartott a kezében, és az egyiket átnyújtotta nekem. – Igazából kávét akartam, de az már nem volt, úgyhogy maradt a forró csoki.

-       Jó az. Köszönöm – mosolyodtam el. Mostanában nagyon sokat mosolygok, legtöbbször ok nélkül. Vagyis remélem, hogy ok nélkül. – Mindjárt jövök – álltam fel, miután megittam a finomságot.

Azon gondolkodtam, talán figyelmeztetni kellene Liliánát, hogy még visszaléphet. Hirtelen bukkant fel bennem a védelmező ösztön, mert elgondolkodtam azon, hogy milyen voltam ebben a helyzetben. Tudatlan és határozatlan. Csak egy felajánlás volt, bele sem kóstoltam, és így végeztem. Nem tehetem ezt meg még egy emberrel, elég volt Áron is, aki szintén miattam szenved.

A lánymosdó felé tartottam rengeteg ember között a folyosón, a nagy zajban, és amikor be akartam nyitni, kivágódott az ajtó. Sűrű bocsánatkérések közepette akart elmenni mellettem a fent említett lány, de nem engedtem el.

-       Jó, hogy itt vagy. Befelé! – utasítottam és hála némi tekintélyemnek, megfordult, s bement előttem. – Én tettem azt a lapot a szekrényedbe. Tudtam, hogy most itt leszel, ezért jöttem ide. Csak annyit szeretnék mondani, hogy még meggondolhatod magad. Sajnos nem hívhatjuk fel a veszélyeket néhány dolog következményére, mert azzal még több kérdésed lenne, amikre nem lehetne válaszolni.

-       Jó, elgondolkodok rajta, hogy visszalépjek-e. De miért nem akarod, hogy én is benne legyek?

-       Mert utána úgy jársz, mint mi. Először csábító az ajánlat, de amikor benne vagy a dolgokban, már veszélyes. Feszültséget érzel, félelemben élsz, és hiába erősödsz meg, ezek az érzések nem fognak megszűnni. Innen nincs visszaút.

-       Jól értem, hogy te most meg akarsz védeni?

-       Olyasmi – feleltem. – Törődök az emberekkel, különösen azokkal, akik nem tudják, mit csinálnak.

-       Nézd, 17 éves vagyok. Szerintem el tudom dönteni, mit akarok, úgyhogy ne szólj bele. Megértem, hogy csak jót akarsz, de ne akarj.

-       Még találkozunk, Liliána – néztem rá, majd kirohantam a mosdóból, egyenesen vissza a terembe.

Amint leültem, rezgett a telefonom. Egy új SMS.

„Elárultál minket. Nem lett volna szabad beszélned róla. Tudod, mi jár ezért? Éppen most tárgyaljuk, hogy ki legyél-e közösítve. Megteszek mindent, de nem ígérek semmit. Reménykedj. – Evelin”

Prológus

Janka vagyok. Szegény családban nőttem fel, és ez valószínűleg még így is lesz egy darabig. Egy nővérem van, akivel egy szobán osztoztunk, ameddig itt élt velünk, de most elköltözött. Felvették az Orvostudományi Egyetemre, így enyém lett a szoba. Mindig ő volt a tökéletes gyermek, a jó tanuló, aki mindig mindenben nyert, ezért ösztöndíjat kapott. Természetes, hogy a szüleink jobban szerették és jobban elismerték őt. De mindegy is, most már szerencsére csak én vagyok. Nem tanulok olyan jól, mint Dalma, de szerintem azért elég jó vagyok. Ebben az évben indulok a diákelnökségi posztért, részt fogok venni több versenyen, és elhatároztam, hogy jobban fogok teljesíteni. És ebben nem fog befolyásolni az, hogy évek óta ugyanazokban a ruhákban járok, vagy, hogy nem sminkelem magam annyira, mint a többi lány (sőt, semennyire sem). És fiúk nélkül, szingliként csodás az élet, ezt azért hozzá kell tenni. De viszont sok titkom van, amit még nem osztottam meg másokkal.

- Sári Janka, megtisztelne azzal, hogy figyel az órámon és nem feltehetőleg egy fiún jár az esze? - ripakodott rám a matek tanár, még a nevét sem tudom. Komolyan, már harmadik éve tanít, és még mindig nem tudom a nevét, de hogy őszinte legyek, nem is érdekel, ahogyan a tantárgya sem.
- Elnézést - feleltem zavaromban -, nem aludtam sokat.
- Maga sosem alszik eleget. Vagy valami mást csinál éjszakánként - alázott meg, a többiek pedig egytől egyig mindenki hangosan nevetett. Nem valami jó, amikor a középső sor első padjában ülsz egy iszonyúan unalmas srác mellett, és még ő is röhög rajtad. Amikor körbe nézel, akkor pedig látod, hogy minden arc feléd fordulva nevet. Szörnyű. Még visszavágni sem tudok, hiszen mégiscsak egy tanár, és még jobban lealacsonyítanám magam. Meg persze az is benne van a pakliban, hogy nincs humorérzékem. 2 hónap múlva 17 leszek, de még nem szedtem össze egy humoros beszólást. Sőt, semmilyen beszólást. Jól mondta azt Dalma, tényleg béna vagyok.

Tóth Liliána. A legmenőbb, legszebb, leggazdagabb, legokosabb és egyben a legrendesebb csaj az egész suliban. Miért is ne, minden pasi őt szemeli ki először. Be kell valljam, elég szép is, és a haja színe sem festett, sőt, még egy középmagas csinossággal is meg lett áldva. Nem tudok valami sokat a családi életéről, csak azt, hogy borzasztó gazdagok. Nem tudom, hogy csinálják, vagy, hogy miért áldotta meg ilyen jóléttel a sors. De teljesen mindegy, nem ítélkezem. Ő is csak egy lány a többi közül. És még lesz vele dolgom…